Szürkén, nyirkosan, nyúlósan megkörnyékez,
a csendes ebéd után jön és telepszik rád,
nem mond semmit, nem kérdez,
rádborul mint egy dohos, esőáztatta kabát.

Felemelnéd a kezed hogy tegyél valamit,
az óra mutatójának feszítenéd vállad,
hogy enyhülni segítsd az idő kínjait,
de kezed, elméd, szíved a semmibe fárad.