Elmém még a magasban jár
Testem már meg-megáll
Szemem a távolt fürkészi
Nem jellemző rám a számadás.

Mégis kerülget egy látomás.

Becserkész óhatatlan,
s rámtelepszik múlhatatlan.

Gondolatom bolyong a semmi tengerében
Zászlóm kibontva, rajta a kalózjel
Szabadságot hirdet?
Megkopva verdes a szélben
Ki észrevegye?
Nem akad a térben.

Önkényes szabadság
Beágyazva önkényes rabságba
Lobogtatja a szél
a néhol lyukas posztót
Rongyos a vitorla
s rongyos az a lobogó.

De... szeretem a tengert.
A kikötőket mesze kerülve
élvezem létem perceit
Nekem boldogság a sirályok röpte
a víz robajlása
a tiszta csendesség
a felhők vonulása.

Meddig utazom így?
Honnan is tudhatnám

Nézem a horizontot
Szárazföldnek tűnik
Közelebb érvén
megrémít zsibongása
elriaszt idegensége
Itt sem vetek horgonyt.

Felveszek utasokat néha-néha
Elrévednek az ismeretlenség mélységében
Riadalmuk nem táplál marasztalást
irányukban
Mosolyogva köszönünk el
Kiszállás.

Én tovább hajózom

A béke szigete bennem van.

Már nem kutatom vadregényes
lakatlan kietlenségben.
Átlépve az álmok birodalmán
Túllátva a semmi határán
Egyszer...
mindnyájan megtaláljuk a saját földünket.