Szárnyatörött madár, mondd hova szállnál?
látod még a felhőt, mely nyugalmat hozott
nézel fel az égre, kékebb mint valaha
sóhajtásod viszi tova a szellő bús moraja
lenn fekszel a sárban, mocskos por-árban
remélnél enyhülést, várod még a békét
békét a szívedre, gyógyírt a sebedre
szivárványt keresel ott, hol a kín honol
nincs aki segítsen, elmennek melletted
senki nem áll meg, ha a halál integet.

Meddig tarthat ez még? gyötrődésed végét
vajon mikor hinti rád a fekete mélység?
csapkodsz és vergődsz, kiutat keresnél
reménykedsz másokban, hogy bekötik szárnyad
kenegetik írral, simogatják szóval
átkarolnak-felemelnek, testükkel melengetnek
kedvesen bajolnak a koszos tollakkal
mindaddig, míg látják, szunnyad benned a harc
megvívsz maradék léted apró filléreinek
összes keserves eljövendő percéért.