Mikor megpillantottam olyan volt, mint egy törékeny virág,
mit megtépett a szél és most segítségért kiállt.
Gyönyörű, csodás oly ritka tünemény,
talán ezért oly sebezhető, törékeny szegény.

Nem hagytad, hogy segíthessem,
ez mi kínozza most lelkem.
Büszke voltál, hogy elmondjad bánatod,
ott sírtál hol senki sem láthatott.

Miért? Miért vagy oly szomorú te gyönyörű angyal?
Miért menekülsz attól el ki itt marasztal?
Miért vagy oly zárkózott, miért vagy oly szerény?
Az ártatlanság nem szégyen, sokkal inkább erény.

Miért nem mondod el annak, ki nyíltan támogat?
Gyógyítja sebeid, segít ha bántottak.
Bűnös vadak kik voltak, kik letörték szárnyaid?
Kik ízzé porrá zúzták édes álmaid?

- Láttam én, olyan szomorú, megkeseredett sorsokat,
melyek végső útja az őrület felé mutat.
Láttam én annyi kínt, annyi kétségbeesést arcokon,
annyi félelmet, annyi bánatot, hogy elmondani sem tudom.

Az ember gyarló, pusztítani sokan tudnak, de alkotni oly kevesen,
túlságosan rohanva éltek, túl gyorsan, túl hevesen.
Nem álltok meg soha csodálni az élet szépségét,
a felkelő nap első sugarát, az ég kékségét.

Nem látjátok meg az emberek belső kisugárzását,
csak bánatát látjátok, csak félelmét, csak másságát.
Ha még magatokban sem találjátok meg a jót,
akkor amiért én éltem, az mind hiába volt.

- Angyal. Te ki magadra vállaltad a világ bűneit,
de nem bírtad el annak borzasztó terheit.
Angyal. Te ki segítenél rajtunk,
mondd így vajon hová tartunk?

- Néha mind egyedül vagyunk,
néha nem tudjuk hová tartozunk.
Néha félünk attól amit csak úgy hívunk élet,
mert nem tudjuk mikor ér és milyen véget.

Néha mind olyanok vagyunk, mint egy törékeny virág,
magányos szívünk sokszor segítségért kiállt.
Néha rosszul döntünk, más utakra tévedünk,
hol nincs senki velünk, kitől tanácsot kérhetünk.

- Angyalok járnak köztünk vétkesek között,
reményt osztanak bűnös fejünk fölött.
Angyalok kik mindig ott voltak veled,
csak egy pillanatra meg kell állnod, hogy észrevedd.

Budapest. 2003.08.13.