Hosszú szempillái remegtek akár a hold fénye a tó vizén,
kecses táncát járó, szikrázó égi tünemény.
Arcát csodálatos ráncba gyűrő ártatlan mosolya,
csupa kellem és báj, már már angyali csoda.

Zöld szemei ragyogtak, ahogy tekintetét nekem szegezi,
akár végtelen hegyek ormain húzódó harmatos fenyők tűlevelei.
Duzzadó ajkait beborítja egy csillogó rózsaszín fátyol,
szépségétől könnyezik maga a szerelem istene Ámor.

Nyakában lógó hosszú hófehér sála lengett a fagyos szélben,
piciny fehér ujjaival csomót kötött rá, én csak ámulva néztem.
Valamit suttogott felém, éreztem a teste lehelte párát,
láttam, ahogyan bársonyos ajka körül kecsesen járja a táncát.

Majd elillant, mint a sarkkör felett ragyogó színpompás északi fény,
mely ritka ám annál gyönyörűbb múlandó égi tünemény.
Néha már már azt hiszem álmodtam az egészet, de nincs ember mely képes,
álmodni ilyen művészien gyönyörűt, ehhez sajnos az emberi elme véges.

Ódákat zengtek róla, vászonra festette megannyi művész lélek,
de soha nem láttam szebbet nála, amióta csak élek.
Sajnos kevés vagyok ahhoz, hogy leírjam milyen is volt valójában,
természetfeletti kisugárzás, angyali szépség rejlett abban a rendkívüli lányban.

Budapest. 2005.12.12.