Volt egy lány kinek mosolyától a fák virágba borulnak,
és fellélegzik a kopár puszta táj, bármerre jár,
álmokat adott nekünk, melyek szívünkbe szorulnak,
ő ki csupa kellem és báj, épp ezért fáj,

Látni azt, ahogyan kínozza őt az élet,
megölve benne minden jót és szépet.
Ártatlan lelkét csalódás és bánat szaggatja szét,
számára lassan gyötrelemmé válik a puszta lét.

Ő kinek könnyeitől világok hevernek romokban,
lelkén mint lábnyomok a forró tengerparti homokban,
mély nyomott hagyott a bánat, a fájdalom,
arcán nem látszik már érzelem se szánalom.

Ő kinek rögös útján fájdalmas minden egyes lépés,
egyedül megy tovább szívében nincs már semmilyen érzés.

Budapest. 2005.05.24.