Kaptunk már elég pofont az élettől,
féltünk eleget, eközben a sors csak rajtunk nevetett.
Mennyi az mikor az ember már eleget szenvedett?
Mikor a szót végre követi a tett.

Mitől félsz? Nem mutatod ki érzésedet,
soha nem teszed fel kínzó kérdésedet.
Van ki meghallgat, ki igazán szeret,
csak az kell, hogy észrevedd.

Mondd! Mi a baj velünk, mitől félünk?
Ha mi nem, hát más nem hullajt majd könnyet értünk.
Mi a baj velünk? Hisz egymásért élünk,
így értelmét veszti puszta létünk.

Miért fordítasz hátat a boldogságnak?
Miért mész el onnét hol visszavárnak?
Miért olyan nehéz? Miért nem mondod el?
Én még választ várok, de senki nem felel.

Néma csend, kin, fájdalom,
a választ azt várhatom.
De talán csak magamat áltatom,
hisz már van is válaszom.

A csalódástól félsz, bár még remélsz,
ám a tett mezejére mégsem lépsz.
A sok csalódás, az élet megkeményítette szívedet,
már nem bízol abban, hogy van ki igazán szeret.

Hát ezért menekülsz a fájdalomtól félve,
hátat fordítasz, inkább a magányban élve.
Mi kaptunk már elég pofont az élettől, sírtunk már eleget,
miért nem bízunk meg abban, ki minket igazán szeret?

Budapest. 2004.02.11.