Vannak napok mikor nem küszködöm,
mikor nem állnak kint a küszöbön,
azon démonaim melyek emlékeim emésztik,
s lassacskán mind semmivé enyészik.

Csak bízom csak reménykedem abban,
hogy mások talán nem vagy csak lassabban,
feledik mindazt amit tőlem a betegség elragad,
mit lassanként elvesz míg semmi nem marad.

Bízom, hogy ha megtörténne is mindez a rémálom,
lesznek mások is és nem csak egyedül én látom,
olyannak barátaim és olyannak a világot,
ami bennem él amire lelkem vágyott.

Talán lesznek majd ki emlékezik tetteim,
talán lesznek kik megszólják lépteim.
Talán lesznek kikben emléke megmarad,
bízom talán a kör meg nem szakad.

Budapest. 2011.03.06.