Arcomra fagynak a kósza könnyek,
újra csak álmatlan éjszakák jönnek.
Gondolataim csak téged látnak,
hátat fordítok a világnak.

Felépítek magamban egy álomvilágot,
mit még senki más nem látott.
Kergetek csak újra egy visszatérő álmot,
szívem egész nap csak idevágyott.

Ébren álmodok, utánad vágyódok szüntelen,
megszűnik a kín és gyötrelem.
Álomvilágban élek, a valóságtól félek,
magába zárkózik, befordul a lélek.

Álmodozok szüntelen arról, hogy fogod még kezem,
hogy itt vagy velem, minden éjjelen.
Hamis álmok ezek de jó ez így nekem,
álmaimban még mindig itt lehetsz velem.

Tudod ezt nem tanítják sehol sem,
nem kapok választ hiába kérdezem.
Nem tanítják, hogyan kezeljük az ilyen helyzetet,
hogy kerüljük el azt, ami idáig vezetett.

Hogyan mondjam ki azt? Ég veled...
Hogyan fogadjam el, hogy már nem szeret?
Hónapok teltek el így lassan ébredezek,
le kell üljek, hogy vegyek pár mély lélegzetet.

Mély álomból, kómából ébredek,
egy szó az mit ki kell mondjak: Ég veled.
Soha nem látom többé szép szemed,
álmaimban sem lehetek veled. El kell engedjelek...

Kegyetlen egy érzés s felmerül a kérdés:
vajon melyik a helyes lépés?
Hátamon végigfut a hideg, elborít a magány,
borzasztóan üres érzés, hatalmas hiány.

Hideg van arcomra fagynak a kósza könnyek,
talán most már őszinte, nyugodt álmok jönnek.

Budapest. 2004.02.12.