Bár ne láttam volna...



Még jól emlékszem, mint fiatal diák

túl korán loptam be magam a csinos

tini lánykák szívébe, ámde híján

voltam a bölcsességnek, s értek kínos


meglepetések... Rengetegszer kaptam

döfést, kisebb és nagyobb pofonokat,

ám egyik sem járt közelében annak

a fájdalomnak – amely jó sorsomat


szerte – széjjelzúzta szinte egyetlen

pillanat alatt – mit akkor éreztem,

amikor láttam kegyetlen szerelmem

száját (azt a kecses, édes – érzékeny


ajkát) arra a másik csalárd szájra

tapadni. Féltékenységem tán együtt

született a szerelmemmel, s lám mára

sem múlt el, bár szerelemittas lelkünk


tovaszállt a messzeségbe. Szeretlek

mégis téged, szeretni is foglak, míg

be nem dobnak egy fagyos sírba, szentem

ott sem fogok mást szeretni. Mostani


eszemmel felfogom, elhamarkodtam

a szakítást, ám ha mégis egymásra

találnánk, árnyékod inkább elhagyhat,

mintsem én bármikor is elhagynálak...


(Budapest, 2011. október 10. Erdős Pál Attila)