Ha rád gondolok, rímekben
törnek rám a gondolatok.
Itt cikáznak a fejemben,
míg le nem írom sebtiben,
hogy el ne vesszenek a semmiben.

Kár minden leírt szóért,
mert elolvasni úgysem fogod,
így hát ezt a sok versikét
mind csak magamnak írogatom.

Elfeledni téged, hidd el
megpróbáltalak már ezerszer,
de egyetlen érintéseddel minden
erőfeszítésem kárba vész el.

Életet leheltél szívembe, mely
szeretni már oly régen tudott,
hogy hogyan kell, azt már
talán te sem tudod.

Egyre csak hajt, űz ez a hév,
hogy újra érezzem csókod ízét.
Mert ez a kín a szívemben
ez elviselhetetlen gyötrelem.

Tenni ellene képtelen vagyok,
próbáltam már ezerszer,
de már nem küzdök ellene,
mert talán ennek így kell lennie.

Ajándék ez a sorstól, hát
örömmel elfogadom,
hogy ez most már mindig
így lesz nem gondolom, tudom.

Tudom, hogy itt vagy,
itt vagy a szívemben,
némán és láthatatlan,
de örökre a lelkemben.


Budapest, 2011. október 26.