Ne hagyj itt...



Istennek köszönöm, hogy még élsz
szerelmem, lezárt szemem tele
könnyel, sírok, ne hagyj itt, élj még,
közénk súlyos falakat emelt


a kegyetlen élet, láthatod,
érezheted, mégis szeretlek,
jóllehet olykor engem elfog
az aggodalom, a szeretet

fóbiája, mely félelemmel
vegyes érzelmeket kelt bennem,
ilyenkor sötét szobám rejt el,
ágyamba bújva félek, retteg


lelkem, mint az anyatermészet
éjfél idején, némán – csendesen.
Majd ott fent eggyé válunk, szívem
örökre tiéd lesz – a mennyben...


(Budapest, 2011. október 30. Erdős Pál Attila)