Tükröt tartok a nap felé, szerelmem,
hogy égő szép szemed újból megleljem,
mert úgy hiányzik valami a lelkem mélyéről,
lajtorjával hoznám azt le az ég kékjéről.

Követem nyomát a végtelen semminek,
halandó vagyok, így tanították az istenek,
vajon hinnem kell-e teljesen a szavuk?
állhatok-e ellent, ha szívem a cáfolatuk.

Bársonyzsinór hullott ölembe az éjjel,
gondolhattam róla: ez talán égi jel,
kapaszkodtam rajta lépésenként lelkesen,
szétfoszlott álom-karc települt terhesen.

Hessintettem ébredéskor ábrándomat tova,
rámtapadt nyomata, mint fára a moha,
szédülten emeltem fejemet párnámról,
halhatatlanság szele suhant a párkányról.