Egyszer, ha majd valóban ott ülünk
kertünkben a padon, talán tényleg
megbánom azt, hogy milyen sokat
gondolkodtam rajtunk. Azon, hogy
egy-párként mi egymást miképpen
viselnénk, ígéreteinkből hogyan
válna mellvéd. Élet-pajzs, mely
védeni hivatott nyugalmunkat.

Nyugalmunk békéjét, egymást őrizve
csendességben...visszavonultan
mélyítenénk el szerelmünk érett
hatalmát felettünk. Addig, míg egyik
pillanatban nevetésed csattanásától
omlanék öledbe, utána következőben
pergő-heves vitában szikráznának
kihegyezett szavaink egymásnak.

Ismerni vélem különc kérdéseidet,
melyeknek értékeit találkozásunk
kezdetén elég gyéren értettem meg.
Azóta eltelt közel két tarka év.
Csordogálgat retúrban, agyamnak
faliujságján...több, színesen-pergő,
biztonságos támfalként működő,
engem tőled őriző csókos emlék/kép.

Egyszer, majd ott a padon, már csak
nevetni akarok. Bújni hozzád, mélázni,
virágokat öntözni és gyönyörködni.
Gyönyörködni abban is, ami másnak
csúnya-rút, mert nem attól lesz
szebb a világ, hogy temetjük a bút,
hanem attól, hogy együtt ugorjuk
át a szomorút- a lécet rúdon hagyjuk

és... nem-elemezzük tovább magunk!