Önarcommal szemben szótalan
Tűnik tova most gondtalan
Ülök s hallgatom néma szavad
Arra térve, amerre nem szabad

Nem lesz több korán reggel
Nem lesz, ki álmomból felver
Ha a lelkiismeret már nem fegyver
S szíved tükre egy üres ember

Itt álmot jár a képzelet
Folyó határ időnek adva teret
Torzít a lét, de biztosan látlak
Elfordulsz, még mindig csodállak

Közéje költözött a múlt
Cipelve örökké egy bűnös súlyt
Ami megmarad, az fájdalom
Másé, de hangosan liheg vállamon

Fentről születik, nem árthat
Bezárnám és ellenőrizném a zárat
Porrá égetve a tornyosuló várat
Kámfor-homály, élet távlat

És amit ez mind megmer
Érzelem, amely idebent ver
Szabályt alkot ábrándtalan
Egyszerű, egy álom az álomban