Az utolsó szívdobbanás...





Az anya ködbeborult szemmel
fekszik kórházi tiszta ágyán.
Fehér függöny ott lebben csendbe`
mellette, mint házuk ablakán.

Anyát egy arc lesi komoran,
fia szenved, ki édesanyját
nagyon sajnálja. Most komolyan
elgondolkodik, kérjen csodát.

Anya szeme kissé megéled,
megjelenik előtte fia
kipirult arca, gyermek képe,
suliból jött meg, s mondta, szia.

Szállt a gondolata messzebbre,
mikor fiacskáját szoptatta
lágy ölében és őt legszebbnek
látta, mikor kézben foghatta.

Öntudatára ébred, látja
fia kezében a poharat,
ki inni ad néki, nem bánja,
roppant szomjas, ám csak kortyolgat.

Repedezett ajka most úgy ég,
nyelve is módfelett kiszáradt
a lázas szomjúságtól, így még
nyel egyet, visszadől, kifáradt.

Próbálja megtörölni ajkát,
ám kezét emeli nehezen.
Fia segítve nyújtja karját
s hosszan nézik egymást, csendesen.

Az anya érzi, olyan gyönge,
légzése is meg-megakad már,
gyötrő, égő fájdalma csöndbe`
tartja, szíve meg-megszakad tán.

Anyát vakító fény árasztja
el, gyenge szemnek ragyogást ad.
Égő napfény, de már fárasztja
szíve dobban, most utoljára.


(Erdős Pál Attila)