Napgyümölcsök édespiros színében
álommanók hevernek félig ébren.

Álommanók. Most álmos a varázslat.
Eltűnődnek kékcsendű kártyavárak.

Tükrös meséket villant fel a távol.
A csöpp fűszál szól tagnapi-magáról.

Most életem is hever félig ébren.
Az életem, amelyet nem is éltem,

csak szívem írtam, árnyra fénnyel ...

Rokokó fű táncol a kékbe
fénymagot szór a messzeségre

pillát hunynak kígyószem-lepkék
egy szisszenés múltban lebeg még

virágszáron csöpp csigaházak
ajtót be- és időt kizártak

rézüstök dombok forrni készek
zsoldos ruhában seregélyek

gyöngytükrökben ha villan néha
piros kakas fokos-taréja ...

A tücsökhang felhőkbe költözött,
onnan szól most. Ezüstlő fű között
különös ékszer: szíve, láza van
- gyík teste szór szikrákat hangtalan.

A táj leül mellém és hirtelen
sóhaj borzolta kis szigeteken
mi kóborló szín egyszercsak kiköt
és szól az égi és földi tücsök,

és nyarakon és új s új őszön át
csalogat ...

Gyermekkorban jobb lett a kedvem,
ha az égen feltűnt felettem.
Közel volt, - s ugyanakkor távol,
mint a lélek is önmagától.

Felhő fehér arcára nézett,
lengett, lebbent, miként kísértet:
kedves nyíltság titokkal játszott,
s tavasz nárcisza kivirágzott.

Volt, hogy furcsán fekete kertben
kis kerek békét tőle nyertem,
s gurítottam ...

A fák, bokrok, növények
álomba meredten néznek
a krémszínű, felhős égre.
Szél nincs. Csak esne már végre.

Friss a levegő. Hideg nincsen.
Egy szarka hangja reccsen.
Elmélkedem a csendes kerten
és megírom ezt a versem.

Az emlék itt. Magasodnak házak,
fák és bokrok. Tulipános varázslat
lobbant pirosat, meg kíváncsi sárgát,
látod a Múltat, s az szívedbe lát át.
Hitted: jövőbe híd lesz minden utca,
de most könny fáradt szemgolyód befutja,
s bút visz a vér elsötétlő erekben, -
ily felejthető a Felejthetetlen?

Mint lehet ez? Ilyen múló a Szépség,
s az ...