Fehér színű apró pöttyök, hangjegyek,
zöld palástban virággyöngyöt rejtenek.

Szélfuvallat simogatja, ránevet,
megérkeztem gyöngyvirágom, csengetett?

Kottafejek bólintanak szerényen,
illatomat elhintené, ha kérem?

Messze viszem, a felhőkig: szól a szél,
- integet a selyemakác, jól beszél -

táncolok a mezőn végig, ...

Kövek között hangya szalad, az ösztön
viszi a kis kitingépet tovább.
Késztetése van, gondolata nincsen, -
de futáshoz legalább hat a láb.

A hangya - hangya, - de az ember - ember?
A gondolat szabadnak megmarad?
Sav elmarja, felejtő lúg feloldja
mi léten túlhoz méltó pillanat.

Látom, tudom. Szellem szélmalomkarja
forog felettem, nyárvég ...

Az erdőben néha minden magányos,
bár együtt van, - olyan, akárcsak éppen
az ember, ha érzi: kallódó semmi
a társadalom feslő szövetében.

Szívós zuzmók, holt elődökből élők..
Itt-ott fekete évezredek átka.
Szajkó zajong, színes, tollas bohócság,
öntelt hang saját érdekét kiáltja.

Levelek, fent, a fénycsónakban ülnek,
s rá sem ...

Könnycsepp játszott el csillogó zenével,
s lenti sóhaj kilengő fenti kékkel.

Erdő vitte fatörzsek félénk árnyát,
s a varázslót, aki szívekbe lát át.

Madárhang-szikrák szálltak és lehulltak,
s egy köntösön színt gyújtottak ki: múltat.

Vitt az erdő könnycseppes-bűvös álmot,
hajnalpirost, mit a varázsló ...

Szépséges szirmait kitárja a Napnak,
az éltető, melegítő sugaraknak.
Ám ha eljön az este és a Nap lenyugszik,
minden szirma lassan összecsukódik.

Szélnem járja a tájat.
Nyugodt az erdő. Síri a csend.
Az égen őszi felhők. Sárga
avar idelenn.
A fák koronáin itt-ott még
vannak zöld levelek.
De az ősz harmata hajnalban
itt-ott már fel-feldereng.
Hidegek már a reggelek, de
a nappal még meleg.
A természet már nyugalommal várja
a közeledő telet.