Jön az éjszaka. Zúg a szél.
A hideg a sötéttel beszél.
Mond neki zord, hideg szavakat.
Éj sötétíti be a tájat.

A táj egy nagy víztenger!
Mint egy kegyetlen henger
mindent, mindenkit leteper.
Maga alá hajt mindent,
amit az ember maga teremtett,
házat, állatot és az embert.
Mi állítja meg e tengert,
mit a gyarló ember teremtett?
Pusztítja a természetet,
az így bünteti meg az embert!
S e büntetés addig zajlik,
míg a természet kínnal vonaglik!
Ha sz ember ...

Dér van a füvön, s fákon.
Oly szép minden, mint egy álom.
Köd lepi be a kertet,
valósággal mindent befed.

Néma, mozdulatlan minden
sejtelmessé válva a ködben.
De az lassan-lassan felszáll.
Reggel van. Ébredezik a táj.

A tájék ködpaplanját letolva
deresen néz bele a Napba,
azaz csak megkísérel nézni.
Szürke felhők vetnek gátat ...

A barna rögökön a napfény játszik.
A kertben a szél élénk dalt dudorászik.
Bár a kertet ásó izzadságban ázik,
de meg sem áll az est beálltáig.

A barna rögökön egy-két árny látszódik,
mert a közelben madarak röpte látszik.
Az ember most mégis megáll, fellélegzik
és tovább dolgozik most már tényleg estig.

A jelenben gyökerező jövőnek szép reménye
mutatkozik meg minden egyes rögben itt a kertben.
A kertésznek elszántsága jelenik meg munkájában,
elszántság a jövő termése igézetes álmában.

Ez az álom, ez a vágy a jelen hajtóereje,
amely megmutatkozik a jövőnek termésében,
a jelen verejtékének nehéz áradásában,
a jelen álma jövőbeli ...

A kopasz ágakon pár sárgult levél függ.
A szürke égbe a fák pőrén kapaszkodnak.
Csak a krizantémok nyílnak még több helyütt.
Távolabb varjak és szarkák zajonganak.

A Nap szürke felhődunyhája mögül
talán valamennyit lát e tájból.
Fénye a tájon bágyadtan szétterül.
Pasztell formákat mutat e világból.

Ilyen az ősz a mi ...