Ecce Homo

Íme, az ember.
Társ a társtalannak,
Tömeggel sokkos magánnyal
Magára hagyott.
Mában botló,
Holnapért kísértő,
Álnokul szép,
Rútul igaz.
Földre köpő,
Földből teremtő,
Önmagától rettegő őrző,
Rács mögött is bízó őrizett.
Lent se biztos,
Fent se biztos,
Semmitől bozontos éjben is
Hidat teremt.
Szférákat lép,
S két part között
Silány gödörben fetreng.
Vágyra vágyó,
Biztosról lemondó,
Komfortos zugába
Ágyrajáró,
Büszke,
Sarkokon kolduló hiú.
Önmaga teremtett zűrzavarában
Rendért,
Istenért kiáltó,
Gyenge bátor.

S mégis, mikor közéjük állott
Kegyesen az Isten,
Megölték, mert tanította volna,
Elviselni mindezt.