Hallgatóztam tegnap éjjel,
Mintha nem értettem volna
Mit is akarna az éjjel,
Ha akaratlan álomba tolna.

Hallgatóztam, hallgatóztam
S mint kisded mese mellett
Az éjjel ölén elaludtam,
Ami arcomra álmot festett.

Tudtam, hogy álmodom,
Mégis valóságtól festett arcom.
Itt volt az alkalom,
Meg kell fejtsem sorsom!

Kérges borítójú könyvet,
Rajta lakat, zárva volt,
Az álom mélyen, féltve rejtett,
Mint börtön, ki rabolt.

Kerestem a kulcsot,
Mi már rám várt rég,
Hogy kinyissa a zárt lakatot.
S a határ a csillagos ég.

Egy kis rozsdafolt mélyén
Kulcscsomó szenvedett.
Aztán akaratom révén,
A mélyből felengedett.

A dohos könyvön még
A lakat, mint a sír hallgatott.
A kulcsot várja rég,
Hogy feloldja a békhiót.

Mikor a kulcsot elfordítottam ott,
A lakat megszólalt.
A sorsom hangján szólott,
Amit a könyv szavaiba foglalt.

Nem értettem mit szól.
Nem tudtam követni,
Hogy mit panaszol.
Nem tudtam a szavakat összerakni.

Nem volt jó tanár,
A könyv egy buta diák.
Vagy csak én vagyok szamár?
Nem tudni ki volt anyánk!

Hiába ez titok marad,
Gödörbe estem megint.
A könyv lapja el nem szakad.
Minden nap reám bólint.

Így a lakat újra zár,
Titkok börtönének ajtója,
Csillagos ég a határ,
Börtön lett a könyvnek borítója.

A festék lekopott arcomról.
A valóság halványan feltőnt,
Nem változott az álomtól.
Az elmém is kiürült.

Hallgattam s merengtem,
Álomtól bódulva ültem,
Sejtettem, hogy mit tettem:
Az álmot arcomra én festettem!