Mottó:
\'Letéptem ezt a hangaszálat.
Már tudhatod, az ősz halott!
E földön többé sose látlak.
Az idő szaga, hangaszálak.
S várlak Téged, tudhatod.\'
(Apollinaire: Ősszel)

Ó, nézd, a téli nap, hogy remeg feléd,
Ajka dicséri a föld ölét, hol annyi öröm int feléd!

Nézd, a nap rád mosolyog, haja glóriát fon,
S a házak rád merednek, nézik tiszta szép szemedet.

Örülj, légy boldog, víg! Ládd, én árnyék vagyok,
Sötétség, mely örökké mozog,

S ami bennem feszül: a kín, a kín gyötör, az,
Mely neked örömet, boldogságot okozott.

II.

Feléd fut a villamos, a táj, neked nyílik tavasszal a virág!
Édes, tarka, forró nyáron téged rajong körül a délibáb,

Neked ciripel a tücsök, énekel víg éneket a csalogány,
S vigyáz rád a sok madár! S nézd, mint járja táncát,
Hogy tetszeleg előtted a hamis - Szivárvány!

III.

S a srácok körül rajonganak, lám, hogy nevet kis szád!
Íme bíborcsókot nyom orcádra az öröm gazdag viránya!

Mennyi ifjú a táncterembe! S mind kiszemel téged!
Most is felkér egy! - Hogy csordultig teljen szívem!

Mint fonja át karod derekát, s az mint viszonozza!
Tapad rád, mint pióca! Ó, hogy nem hallja lelkem átkát!

IV.

Látlak, pedig messze vagy most! - Nincs út, mely odavigyen!
Kedvem nagyon - nagyon borús, mert tudom, hogy te felejtesz!

- Itthon vagyok. –

Mély gyászba vonulok. Melankolikus a hangulatom,
S bizony a fák nagyon kopaszok.
A Duna pedig hidegen surran, s habot fodroz.

Ablakomat jégvirág lepi el, ajtómat a süvöltő Boreas veri be,
S ha a meleg szobában elmerengek arról, hogy hozzád ér testem,

Akkor érzem azt, hogy kebled leheletem jéggel önti le! –
És sistereg kebled, és félsz, és menekülsz tőlem,

És én vágyom utánad, de te másnak nyitod ki
Bimbózó ifjú rózsádat!

V.

Én még gondolok veled. Nekem még remeg a szívem,
Ha arra gondolok, hogy tetszett az a csodálatosan szép lényed!

Királynő vagy! A nők közt első! És én téged megláttalak!
Határtalan volt örömöm, mert álmodhattam, velem vagy!

És reggel is, délben is, mikor felkel a nap,
Mikor a tóban enyeleg versenyt futva az idővel!

S ha eljő, Nyx, az Éj - Anyó, s ha feljő Luna, a hold,
Akkor akár boldog, vagy a kedvem búskomor,

Mindig rólad gondolkodom. Most is itt vagy velem!
Most is rád emlékezem! Ne gyötörjön a gondolat,

Hogy még mindig kínoz a tudat: elűztél magadtól,
Messze űztél, mint ahogy vadász a félénk őzikét!

S ha a folyó elért a tengerhez, már visszafelé nem foly.
Úgy érzem én is végzetem, elűztél, s hozzád többé
Vissza nem térhetek!

1980. február 27. Szerda.