Szikrázó napsütésben, vad komor felhők alatt,

Némán énekelve egy fekete konvoj haladt.

Fehér hajuk lehullott a porba,

Ordítva haladtak ők a néma sorba.

Húsukba mélyen vágott a bánat,

Nyomukban a zúgó csermely azonnal kiszáradt.

Meseszép lovak rohantak utánuk,

Rózsaszín vértől habzott a szájuk,

Hatalmas felhő ha föléjük ért,

A tengerbe meghalni gyorsan visszatért.

Égkék kövek lebegtek fölöttük,

Arany fény vibrált köröttük,

Lágyan léptek a vakító hóba,

Feketén fényesen az ezüst színű tóba,

Vándorok voltak ők tizenketten.

Sorsuk ott volt a nevükben,

Fénygömbök másztak kiszáradt szeműkben,

Vándorok voltak ők tizenketten.

A neveik sorban ezek voltak:

Bánat, melyért mást okoltak,

Fájdalom, mely mélyen húsba vájt,

Magány, amely a hét toronyba zárt,

Keserűség, amely mérgezte a lelket,

Vágy, mely megölt szerelmeket,

Szomorúság, mely szült ősz fejeket,

Hatalom, mely gúzsba köt embereket,

Hiúság, mely belül rothadó,

Irigység,mely családrobbantó,

Hazugság, mely kéz a kézbe jár,

A titokkal, melynek végén a halál vár.