Csillagok árnyképe ugrál a falon.

Fekszem ágyamban és csak hallgatom,

Ahogy a felhő szalad az égbolton,

Minden fájdalmam odahordom.

Lefelé kín volt, akkor is ha fájt,

Akkor is amikor fekete bogár zabált,

Akkor is fájt, amikor égett,

Amikor egy vadállat széttépett.

Hogy lehet menni akkor, ha nincs is lábad,

Hogy tudod vinni, amikor foszlik a vállad,

Amikor a teher már már összenyom,

Súlyos pofonok nyoma az arcomon,

De annyira már nem fáj, csak húzódik még,

amikor egy ember nagyon összeég.

Nem értem mért nem jön már végre,

Akiről tudom, hogy jönnie kéne,

Pókok másznak át a falakon,

Egy fekete palotában lakom.

Nem vagy itt, lemászom az ágyról,

Nem akarok beszélni a halálról,

Tiszta éjjeken nézem az eget,

Hátha meglátom a szerelmemet,

Kettő az egy és egy a kettő,

Az Úristen a teremtő,

Ő teremtett egyből kettőt,

Egy emberből két szeretőt.

Hogy mi lesz, azt még nem tudom,

Még viszem a vállamon,

Aztán egyszer úgyis lerakom.

De addig muszáj vinni. Vinni akarom!