Hangtalan
Hangtalan, semmitmondó csendességben
Miért nem érzem, hogy dobogna a szívem:
Összetört lelkem darabjai miért csak hangjára forrnak össze?

Testem már az ő teste
Lelkem már az ő lelke
Ha játszok, a saját ereimet pengetem
Ha leteszem, önmagamtól fordulok el.

Vérem húrjaiban csörgedez
Ha azok elpattannak, én is menthetetlen leszek
Ha tűz éri testét,
Az én testem is lassan hamuvá ég

Most a Csend börtönében
Van fogva tartva a lelkem.
A sarokban összekuporodva sebeimet figyelem:
Egyre mélyebbek és szélesebbek.

Ujjam remegve nyúl érte,
De elérhetetlen.
Be kell látnom: elszakították tőlem.
Itt a végem...

Testem az ő teste volt
Lelkem az ő lelke volt
Ha játszottam, a saját ereimet pengettem
Ha letettem, önmagamtól fordultam el.

A nedves követ karmolva
Hörögve, majd ordítva
Lassan összegyűjtve minden erőm
Végül elérem a gitárom, majd a pengetőm.

A gyilkos Csendnek ezennel vége
Magába kerít a boldogság és a szabadság érzése
Ereimet forró vérem égeti
nagyon fáj..., de élvezem.