Siralmas, sivár, sötét a nap,
nem látni értelmét, mi a holnap.
Sikolt a világ, valamit vár,
ó, Immánuel, jöjj már!

Bűn, s mocsok, fertelmes forgatag,
mindent körbevesz, eredben folyhat.
Szenved az igaz, nincs igazság,
ó, Immánuel, a világ vár rád.

Felkel a fény, távol, keleten,
fénye átragyog az ismeretlenen.
Eljött a világ világosságául,
ó, Immánuel, a világ eléd járul.

Megvetett volt, s fájdalmak férfia,
a világ terheit mind elhordozta.
Bűnünk, szégyenünk magára vette,
e múlandó, földi por-testben.

Elmúlt a világ sajgó sebe,
mert Ura mindazt felvette.
S bár sok még a szenvedés alant,
te ott vagy a keresztfa alatt.

Ez ad nekünk megoldást, ott a cél,
nála van a gyógyír sebedre.
Hozzá borulj, és meglátod Urad,
ki kitárt karjaival fogad.

Áldassék a neved, ó Adonáj,
hogy elküldted Fiad mihozzánk.
És így mondhatjuk azóta adventben:
Immánuel, velünk az Isten.