Cogito ergo sum

Cogito ergo sum. Gondolkodom,
tehát vagyok.
Eluralnak a gondolatok.
Szelídek, szilajok, vadak,
agyamba vésve, hogy fájjanak!
Tehát, vagyok. Élek, dolgozom.
Tudok sírni és nevetni,
de nem tudok feledni!
Miért? Miért vannak a miértek?
Mért van az, hogy én ezt nem értem?
Mért háborog az óceán vize,
a végtelen erdők lobogó tüze,
hógörgetegek embert pusztítása,
sziklák – hegyek alázuhanása?
Földrengések, öldöklések,
mindent emésztő betegségek?
Gépzuhanások, robbantások,
lelket próbáló uszítások?
Cselszövések intrikák?
Dúl a szeretethiány...
Cogito ergo sum.
Oly gyarlók vagyunk. Fogy utunk.
Egymás mellett haladunk,
mégis oly távol,
mint földünk a csillagok honától.
Hűlő szívünkben sziklák nőnek
a mindennapokban Útvesztőnek.
Fakul szemünk – a lélek tükre,
a bizalmat is elveszítve
kergetjük az éjszakát -
kevés a baráti kézfogás!

Vagy nincs már őszinte jó barát!

Cogito ergo sum. De hát vagyok!
Gondolkodom...
Többnyire az utódokon.
Az ifjúságon, az új nemzedéken,
átjutni minden nehézségen...
Mindig együtt, váll, váll mellett,
barátságban szeretetben.
Bizalomban, tisztességben.


Megmaradt hitem
a mindent legyőző Emberbe vetem...