Még mindig szép az én világom
a síkság szélére kiállok, oda
ahol a földet az ég nyeli el,
déli szellő napsugárral
nyakamra lehelt forró csókjától
a testem bizsergés árasztja el,
amitől felnevetek
észre sem véve, a remény
mikor telepedett mellém, együtt
néztük az üresen kongó határt,
búzatenger, kukoricaerdő helyére talált,
a csendet, a reményt és engem
siető futár lihegése töri meg,
levelet hozott a távozó nyártól:
Búcsúzok tőled kedvesem,
elmegyek, mert menni kell,
jön az ősz, jól öltözz fel, mert
fejedre jeges esőt zúdít,
lábad alá avarból szőnyeget terít.