Amikor az ember
már emlékekből él,
sűrűn hull a könnye,
mint őszi falevél.

Siratja a múltnak
minden bánatát,
zokogja a tegnap
sok kinyílt virágát.

Jövőbe félve néz,
megtorpan a lépte,
egyedül de nehéz
gondolni a szépre.

Örömöt színlelni,
hogy ne írja arca,
visszafogott könnytől,
mily nehéz a harca.

Amikor kicsordul
égiekre néz fel,
az a fránya pici bogár
épp szemébe fészkel.

Kitörli, magyaráz,
bizonygatja voltát,
de jó hogy erre szállt
titkolni a sorsát.