Vörösre festette az ég alját a lemenő nap,
belemászott a fekete felhő hívatlan.
Megdermedt a lég, a lomb csüngött kókadtan,
csak a patak vizének szeme villogott szúrósan,
a Hold-ágy körül a csillagok feketébe bújtak,
az éjszaka fénytelenül lezsibbadt,
vad sötét lett, mint a bűn,
de a hajnal sem rózsásnak tűnt,
hirtelen haraggal felbőgött a szél,
söpört lombot, utcát, hegyet, parkot,
bőr alá bújva a csontig hatolt,
élvezte hatalmát, és belemart mindenbe,
ám véget ért tánca, semmi sem örökös,
az időtlen réteken a napfény tündököl.