Egy decemberi reggelen,
lelke felkelt meztelen.
A hideg télben lábujjhegyen,
lépdelt a hóban nesztelen.

Az út végén a hídra lépve,
nézett le a fagyott mélybe.
Lába alatt szakadék,
háta mögött a messzeség.

Egy depressziós reggelen,
testet sodort a végtelen.
A habok csendben átkarolták
és szerelmesen a mélybe húzták.

Bánat a szívéből lassan elapadt,
s fehér ajkára nedves csók tapadt.
Lelkére került a fodrozó habselyem,
mikor elvitte a víz egy téli reggelen.

Szeged,2011. december 14.