A hold teljes pompában tündököl,
Ember ül földön, s nem hall örömről.
Sötét éjszakában bolyong jórészt,
Miközben csendben a bánat emészt.

Nem vár már másra, csupán egy társra,
Ki sötét lelkébe a fényt hozza.
Minden ember más életben turkál,
Úgy érzi, hogy társra itt nem talál.

Szüntelen gondolkodik életéről,
Egyre csak szabadulna testéből.
Sírna, de nem tud! Fél a világtól,
Az emberek gúnyoló hangjától.

\'Nincs már itt senkim ki támogatna!\'
Fakad ki belőle, s tovább mondja:
\'A világ tiltja, hogy könnyem follyon,
De nem segít, csak jót derül folyton!

Fáj az élet, fáj már a létezés!\'
\'Bolond ő!\' ez, mit az ember rávés.
Az életből menekülés már nincs,
Megfertőz, bár valakinek ez kincs.

Egyedüli kiutat Isten ad,
Sajnos már az ember, ehez túl vad.
Eldobná a kapott ajándékot,
Mint egy régi elkopott játékot.