December a télhozó,
nyomában jár a jég, a hó.
Hófehér dombokat építget a hulló hó,
a jég hátán szikrát vet a lópatkó.

A tájra puha fehér szőnyeg terül,
zöld fenyőre vatta sál és sapka kerül.
Egy hideg fuvallat a tavacskát tükörré változtatja,
s a házak ereszét kéken fénylő jégcsappal megrakja.

Hóember indul a messzi hegyekből,
Orra répa, a szeme csillogó feketeszénből.
Seprű a karja, piros fazék a kalapja
szivárvány csíkos a nyakán a jó meleg sálja.

Várja már a kacagó gyereksereg,
s épít neki társat, mert egyedül csak kesereg.
Az északi széllel dalt fütyül, ha megvan már a társa,
s egy kölyökkutya őket vidáman körbeugrálja

S közben az égből megindul a hópelyhek tánca,
gyémántos ezüst kristályok hullanak egyre csak a fákra.
És egyszer csak valahonnan előjön az északi szél,
s a hópelyhek tánca újult erőre kél.

Elindul fentről, hull alá a fehér fénylő zuhatag,
már majdnem földet ér, amikor a szél felkapja és újra itt a hó forgatag.
Fent, lent újra fent, újra lent, és íme,
egyre kavargóbb körtáncot lejt a sok kis hópihe.

S lassan véget ér a tánc, s mint egy hófehér tollpihe
a csillámló pelyhek csendesen hullanak alá a földre.
Beborítva fehér takaróval földet, házat, s fákat,
mindent-mindent, ameddig a szem elláthat.

Közben az égen kigyúl a sok csillag,
előbújik a hold és ezüstösen villan.
Rácsodálkozik a havas tájra,
ilyen már rég látott, erre várt, e csodára.

Csend van, csak néha egy-egy kutya vakkant,
a szél meg se lebbent, a jég meg se pattant.
Béke honol földön és égen,
pihen a tél, hogy reggel újult erővel kéljen.