Bámultam ki az ablakon,
a vasárnapi alkonyon.
Számoltam a fák lehulló levelét:
Egy zöld, egy sárga, egy vörös, egy barna, egy kék.
Egy kék? Igen ez határozottan egy kék!
Tudom, az ősz színe ezernyi,
de kék színű falevél nincs egy szemernyi!

Aztán látom, hogy le-fel lebeg a kékszínű falevél,
s a szivárvány összes színe is benne él.
Tán csak nem hallucinálok? – gondoltam én.
A végére járok e rejtélynek, ha addig is élek, én!

Szemüvegem az orromra akasztottam,
és óvatosan az ablakhoz lopóztam.
Óh egek ura! Mit látok ott:
egy apró kék tündérke repked ott.

Lélegzett visszafojtva figyeltem őt,
mozdulni sem mertem, nehogy elijesszem őt.
Egyszer csak azt látom, hogy mosolyogva int felém,
és ráreppen a kerítésre, éppen az ablakom elé.

Halkan, félve kérdeztem tőle,
ki vagy, s honnan kerültél a kerítés csőre?
S ő csilingelve felelt: a gyógyító tündér vagyok,
tudom, hogy szükség van rám, hát itt vagyok.

Nagy izgalommal mondtam én neki,
hogy a kis unokám a betegségéből gyógyítsa ki.
Vigye el hozzá a varázspálcát,
és az aventurint, gyógyító ásványát.

Nem messze kell menni,
a szellőt kell segítségül hívni.
Pille szárnyával egyet-kettőt rebbenjen,
s a szomszéd utcában, a sárga házra libbenjen.

Az ablakon, ha bekukucskál,
az ágyban egy másik kis tündért talál:
Ő az én kis unokám,
ki éppen egy gyógyító tündérre vár.

Szép szóval kértem én őt:
Kék tündér gyógyítsd meg őt,
Súgd azt a varázsigét a fülébe,
hogy nagyija imádkozik érte.

Aztán addig maradjon mellette,
míg a gyógyító álom nem jön a szemére.
Óvón-védőn vigyázzon az álmára,
S mikor ébred, mosoly üljön a szájára.

Reggel az első szó: jól vagyok, az legyen,
s a betegség jó messzire elmenjen.
Indulj hát tündérke, járj sok sikerrel,
egy beteg kis tündérnek segíteni, varázserőddel.