Mikor egy kerek,
fényes,
fehér
korong
létezik az égen,
ablakodon bekukucskál,
mosolyog,
körülötte narancssárga,
aranysárga minden,
rozsdás színű falevelek
rokolyaként ékeskednek,
ecsettel sem festhetnéd meg
szebbé az eget.
A vízben még tükörképét
nézegeti a cserje,
gyönyörködik önmagában
a vizet ivó gerle,
de még a jéghegy is olvadozik,
élvezettel nyeli a Nap utolsó
sugarát,
mintha égne az egész
mindenség,
pedig csak a Nap jelzi:
átalussza az éjszakát.