Valahol a felhők fölött
Hold suhan az égi tengeren,
nincs csobbanás,
csak hátára telepedett
veszélyt sejtető csönd.
Erősödő morajlással óriásként
dübörög az égi vízhegy,
vége hossza elérhetetlen,
átöleli kéjjel, vad szerelemmel,
alattuk nincs lepedő,
felettük vizes a takaró,
árral folyó halvány fénysugár
sikong az éjen át.
A vén Hold ellen áll,
amit nem sejt az őrület,
erőszak markából kisiklik,
tovább lép, szégyenkezik.
Szürke felhő, tomboló
óriás vad bika
eltűnik egyszer,
de a Hold marad,
égi tengeren útját folytatva.