Még mindig szép az én világom
a síkság szélére kiállok, oda
ahol a földet az ég nyeli el,
déli szellő napsugárral
nyakamra lehelt
forró csókjától
a testem bizsereg,
vidáman felnevetek,
észre sem véve a remény
mikor telepedett mellém,
együtt nézzük az üresen kongó határt,
búzatenger, kukoricaerdő helyére talált,
a csendet, a reményt és engem
gyorsan közelgő futár lihegése lep meg,
levelet hozott a távozó nyártól:
búcsúzok tőled kedvesem,
elmegyek, mert menni kell,
jön az ősz, jól öltözz föl, mert
fejedre jeges esőt zúdít,
lábad alá avarból szőnyeget terít.