Mozdulatlan dermedt csend ül a táj felett,
a Nap sem tesz lépéseket,
hallgat a fű, fa, bokor,
röptében a madár megkövül,
a szó torokban ragad,
házába bújik a világ.
Óriás, vérdermesztően fekete fehér foltos felhő
fuvallata megremegteti a földi létet, morajlás követi,
mintha kősziklák esnének széjjel.
Sötétségben jég kopogtat erélyesen,
sikongva villámokat teremt,
következik az ég sótlan könnye a kettétört fák helyett.
Tépett virágszirom kileheli illatát,
bégetve keresi birka a bárányát.
Várj még ember, ne nézz a pusztulásba,
téged sem kímél az ég átka.