Sötét kupolán függeszkedő csillagok,
végtelen tenger feletti lég,
hullva potyognak le, ha pislogok
nem is láttam, hogy voltatok.

Magányos mező, búzakalászt simogató
déli szél porfelhőt kavar,
homokos traktornyomatos útravaló,
ha visszanézel is még fölkavar.

Tavaszi árban mint szikla áll,
kiszáradt fa alvadt vérkoronája,
Megsimogatta száraz kezével a halál,
az avar: halottak gyászának ágya.

Könnyet fakasztasz szikkadt bőrsivatagból,
Sóból patakokat buggyantasz ki,
Szívből szeded ezt, onnan facsarod ki,
abból, a pitvarból, a jobból, a balból.

Az időt, mint vontató a hajót,
lassan vonod át, kender kötelet szakasztva e szűk szorosokon,
minden hullám hátra vet. Kezeket!

Elhagyott házban, ha kígyó tekereg,
Menekülök, úgy rettegek,
Levegőmbe bele reszketek, mert
Magányomba fülembe sziszeg a halál.
És megtalál.