A végtelen víz fölött gyöngyház-ég dalol,
s a hangokkal együtt zeng a szél.
Távoli hegytetők alól
hangtalan vágy jön s alél,
a mámoros platán alatt
gyászos álmok sikoltanak,
habár a sétány most kihalt.
A fények időt bomlasztanak...
Vízbe hullnak megélt-képek,
rubin-színű semmivé válnak,
szívekben eleven lüktetések
beszűkült vénákban járnak...
Sirályok kőröznek tűnődőn,
ragyognak apró, tajtékos habok,
levegő zihál a tüdőmön,
magányomban fájón halok.
A vízen kristály-pikkely villan,
súlytalan szikrát vet a lélek,
bár dermedt, remete-hideg van,
mégis, érzem, újra élek!