Fiatalságom eltékozoltam,
pedig hamvas volt,
mint a harmat,
remény lebegett felettem,
lüktetett hevesen a vérem,
de
tudtam hideg lenni,
mint amikor jégcsap
lóg az ereszen,
ám
kegyetlen sohasem lettem.
Sötét éjszakában
vártam a csillagfényt,
velük melengettem
jövendő életem,
amiről azt hittem,
csak az enyém lesz,
pedig
ördögi énem akkor
még nem ismertem,
fájdalmat okoztam
másoknak,
magamnak,
így lettem ember
az emberek között,
lelket leheltem,
abba, ami jött
szárnyakat adtam
jövőm minden vágyának,
így járom kitaposott
utamat,
amíg tart.