Ó mond, szeretni téged miért oly nehéz.
Ó mond, szívemet rabul kezedbe hogyan adhattam én.
Összetörted darabokra, mit én féltve őriztem,
mert szerelmedtől szívem újraéledt bennem.

De te magányod börtönébe száműzted magad,
hogy ártani neked az emberek ne tudjanak.
Tudom bátorság kell hozzá, hogy merj szeretni,
de ezt az érzést vétek lenne kihagyni.

Mert bár szívedet megóvod a csalódástól,
lelked mégis szegényebb lesz a boldogság hiányától.
Magas a fal, mit magad köré emeltél, nem süt be a fény,
s fázni fogsz, mikor lenni egyedül már nagyon nem szeretnél.

Elmúlnak napjaid, s nem marad más, mint a féltve őrzött magány.
Pedig a szeretet ereje megsokszorozza önmagát,
segít leküzdeni a bánat hatalmát.
De neked egyetlen kincsed a magány,
mely talán egyszer - mint ősszel a fecskék - tovaszáll.