Sűrű köd rejtegeti fájdalmamat,
lelkem mélyén ismerős dallamok,
csillag-fény nélkül bátran indulok,
sötétségnek én ajánlom sorsomat.

Minden ordas pár nélkül magányos,
a szél visszhangozza vadul dalomat,
lesöpri zúzmara-szőtt kánonomat.
Útszélről fölrepül egy szép táltos,

körülöttem a mindenség fagyasztó,
sikoltásom fagy-zsebben kalandozó.
Megtalálom havas utamnak végét,

legyőzöm a fagyvilág bús keservét,
akkor majd csengve víg dalom szól,
szellő nekem vadvirágról csókot lop.