Megszületünk s megyünk, megállni nem lehet,
pedig néha úgy visszaforgatnánk az idő kerekét,
megpihenni nyugalmat adó vállán de mi mást tehet,
egy rémült gyermek aki e világban nem találja szerepét.

Itt mindig megnyugvásra lelt, magába szívja erejét,
meleg otthont talált végre, hol némi szigorral vegyül,
a jó tanács, akár egy angyal ki szeretetét, fényét-melegét,
reánk szórva gyógyította lelkünk mely lassan át lényegül.

Mennél felnőttebbé is válunk, annál jobban tisztelünk,
Ki fáradt kezeiddel asztalunkra mindig friss ételt tettél...
Mennél jobban öregszünk, annál inkább felnyílik szemünk;
Oly sok türelmet a hétköznapokhoz, vajon miből merítettél?

Oly sok erőt, mellyel minden reggel mosolygó arccal,
hajnali robotolás után mégis mindig vidáman ébresztettél...
Fájdalmad csöppnyi jelét sem mutatva, betegen örökös harccal...
Megköszönni, hogyan tudnánk mindazt mit értünk tettél?

Megszületünk... Élünk s halunk mert sorsunk elmondatott,
már régen... Bár keressük a kőbe vésett jeleket, mert itt vagyunk.
Vajon mi az mit nem mostak el a századok, az idő el nem koptatott?
Egyetlen dolog marad utánunk, csupán amit mások szívében hagyunk.