Segíts vissza hozni azokat az időket,
amikor igazán szeretni tudtam őket.
Mikor egy naplemente szépnek hatott,
mikor szívem nem volt teljesen halott.

Mikor apró dolgoknak örülni tudtam,
talpra álltam akkor is ha épp el buktam,
s mennél nagyobb is volt a fájdalmam,
mindig ki írtam magamból pár dalban.

Nyughatatlan kerestem lelkemnek igazát.
Elindultam néha, kortyolva a szívnek italát.
Részeg mámorba bódultan estem - keltem,
még senkit sem szerettem nálad szebben.

Még senki más nem hozta ki eddig belőlem,
azt az érzést mi mára csak menekül előlem.
Mintha csak óva intene attól, hogy újra éljem,
éhező lelkemtől többé soha ne kelljen kérnem.

Hová tűnnek el azok a szép reményű álmok?
Melyet felzabál egy rideg konokul üres álnok,
érzelem... És lassan felemésztenek a vétkek.
Fáj. De talán életemet így érdemeltem én meg.