Fáradt lelkem elhagyott,
tán nem is én ültem
a széken,
valaha nagyon régen.
Csókkal akart
kedveskedni az élet.
Mért nem értette soha:
ordíthatnék kedvem volt
mert,
valahol a sötétben
elvesztettem,
nem kerestem
mindazt, ami úgy éltetett:
hitemet az emberekben
barátságban,
szerelemben,
szeretetben.
Lépni, menni, tovább élni,
attól féltem
nem lehet.
Megpofoztam önmagamat.
Élni kell az enyémekért,
önmagamért!
Minden nyűgöt
levetettem:
kutyák martaléka,
macskanyávogás zenéje lett.
Egy új hajnal
napsugárral
visszahozta lelkemet.