Jó apám magatehetetlenül hevert
fekhelyén, szervezetét megtámadta a rák.
A tudatom mélyén ott élt a rettegés,
hogy engem is utolér a végzet, mint apát.

Egy maratoni futás során hatalmas,
robbanásszerűt éreztem a bal lábamban.
Végigfutottam ezt az eszméletlen nagy
távolságot, ámde estére az ágyamban

elájultam, másnap csillagokat láttam,
amikor próbálkoztam a lábra állással.
Iszonyatos fájdalom gyötört. A csípőm
és egy csigolyám megroppant, szörnyű fájás a

végtagjaimban, majd váratlan bénulás
a következő napokban - minden reményem
elszállt, nem futhatok már, kétségbe ejtett
az a tudat, hogy akaratlanul terhére

leszek szeretteimnek. Lassú javulást
eredményezett a gyógytorna, a testedzés,
végül legyőztem a végzetet. Családom
kitartóan mellettem állt, bár a szereplést

a versenysportban be kellett fejeznem. De
előjöttem a sötétből, mert tudtam, megment
a szeretet. Bebizonyítottam, hogy képes
vagyok legyűrni a sorsot, s újfent edzhettem.