Mind egy célra kell sietnünk,
Mind egy úton ballagunk,
E pályát hogy kell követnünk,
Mind jól tudnánk azt magunk,
Óh jól tudnánk, hogy egymásnak
Közös segítségivel
E világi vándorlásnak
Könnyen bírnánk terhivel;
De azt véljük, hogy rózsákat
Csupán úgy szakaszthatunk,
Ha egynehány jámborkákat
A tövisbe buktatunk;
Hogy az élet édes mézét
Szánkba csak úgy nyelhetjük,
Ha a mások szája ízét
Keserűvé tehetjük;
Hogy útunkban dicsőséggel
Csupán csak úgy járhatunk,
Ha másoknak kevélységgel
A nyakára hághatunk.
Ez ellen már hány ezerek
Irkáltak, de hasztalan,
Mert csak gyötrik az emberek
Az embert minduntalan. -
Bűnnek lelke! ki földünknek
Színét így elfoglalád,
Csak tapodd hát életünknek
Minden szépségét alád.
De tudd meg, hogy a jó szívet
Meg nem tántoríthatod,
Bár elővégy minden mívet,
Amivel bosszanthatod.
Buja! Bátran dobzódhatol
A szegények zsírjából,
Ha jobb, amit kikaphatol
Az éhhel-hólt szájából;
De a bálok majd elmúlnak,
S ha kifarsangolhatunk,
Álorcáink majd lehúllnak,
S akkor majd mi múlatunk.
Csikarj te is szegény fösvény!
Élj húzással-vonással:
Majd ha elfogy ez az ösvény,
Megalkuszunk egymással;
Bár bírós légy, s mindenemet
Kényed szerint nyeljed el:
Egy magamnyi sírhelyemet
Ott tán csak nem perled el.
Vad erőszak! rút kevélység!
Gázolj bátran bennünket:
Jó barátok lehetünk még,
Ha lejárjuk terünket.
Vedd el minden szabadságom,
Lássad, hasznát hogy veszed:
Én ott kezdem méltóságom
Majd, ahol te végezed.
Az igaz, hogy ily reménynél
Sovárogni unalmas.
Mert addig a torkos elnyél,
Elgázol a hatalmas.
De hiában! mert más mód nincs,
Hordjuk tisztán szívünket,
Mulattat is ez a nagy kincs,
Dicsőít is bennünket.