Álmomból felkelve a világot kémlelem,
Nincs bennem fájdalom, se düh, se félelem!
Gondolataimba merülve ülök az ágyam szélén,
Újabb elágazáshoz értem életem ösvényén!
Egyre rosszabb lesz minden, pedig vágyom a jóra,
Csak egyetlen egy boldogító szóra.
De nem. Ilyet én nem kaptam régóta már,
Szívem olyan volt, akár egy homokvár,
Amit egy lenge szellő is darabjaira zúz szét,
A leggyötrelmesebb fájdalom az egyedüllét!
Ezt kaptam az élettől én vissza válaszként.
Megszegtem az összes törvényt,
Amit magammal szemben támasztottam,
Muszáj volt,és egy újabb utat választottam.
Nem érdemes már többet visszanéznem,
Úgy érzem, itt állok végre harcra készen!
Messze tekintek és haladok a fény felé előre,
Felmászok a legmagasabb hegytetőre,
És onnan nézek vissza a múltamra gondolva,
Haladok lépésről-lépésre, csak azt nem tudom,hova!