Amikor megnősültem, akkor növendékként
koptattam az iskolapadot egy szigorú,
katonás intézetben. Remekül éreztem
magam a házasságban, mert helyes irányú

változáson mentem keresztül, megkedveltem
a házasság intézményét, a felelősség,
a törődés érzését korábban nem ismertem.
Ettől fogva nyíltan vállaltam, fellengzőség

nélkül, hogy fontos nekem valaki. Felnőttem
szinte pillanatok alatt, elköteleztem
magam, életre szólóan, noha előtte
bohémságom okán ítéltek meg. Kedvesem

mellett támadt az az érzésem, képes vagyok
a gyermeknevelésre. Fiúnkat, lányunkat
megtanítottuk arra is, hogy a rovarok
életét tiszteljék. Gondoltuk, ha meg tudnak

szeretni olyan élőlényeket, amelyek
eredendően kicsik és csúnyák, ha azt is
megértik, az aprócska bogarakban éppen
ugyanaz az az életerő dolgozik, mint

bennünk, így már korán hasznos tapasztalatok
megszerzéséhez adtunk útba igazítást.
Alapvetően magunkat kellett alapos
koncentráltságra ösztönözni, a lazítás

fontosságát is szem előtt tartva, mert ha azt
akarjuk, hogy gyermekeink különlegesek
legyenek, nekünk is azzá kellett válnunk, az
az nagylelkű, és megbocsátó szülőknek. Ez

a modell ma is működik. A családomnak
minden tagja tudja, a meggazdagodásra
tett kísérletek csak szenvedést, bút hozhatnak,
ámde ha valaki másnak a boldogsága

érdekében cselekszünk, az minket is, őket
is boldoggá teszi. Ilyen szellemben éltünk
egy fedél alatt és külön is. Örvendetes,
ritkán csalódtunk, s mondják, lelkünk is megszépült.